Az elmúlt két hétben bár hideg volt, de már annyira hívogató volt a napsütés és sok a bezártság az elmúlt tél után, hogy muszáj volt kimennünk az utolsó igazi télies, hófödte tájra. Hálás vagyok, hogy nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy csodás helyeken lehessünk, hiszen nagyjából 5 percnyi séta (vagy futás) elég ahhoz, hogy a Péceli dombokon találjuk magunkat, innentől pedig csak a lábunk szabhatja meg, hogy hány kilométert bírunk akár Pécel, Isaszeg, Gödöllő, akár Mende, Sülysáp felé.
Szóval most két hétvége alatt mindkét irányba mentünk 18 és 23 km-t és jól esett, küzdelmes, de gyönyörű volt! Már évek óta nem túráztunk egy igazit, holott mindketten szeretjük a természetet és az erőpróbákat is, de mindig volt annyi dolog, ami miatt nem tudtunk eljutni, és azt hiszem, másfél év elég volt, hogy besokalljunk. AZ egész szerelem kezdődött azzal, amikor még csak jártunk és eljártunk nagyokat sétálni, közben beszélgettünk, aztán a gyorsaság és a több kilométer kedvéért váltottunk biciklire - és végül mind a két szakon csináltunk egy-egy teljesítménytúrát is. Gyalog nekivágtunk az 50 km-es túrának itt mögöttünk, amit minden évben március 15-re szerveznek; utána biciklin háromnegyedik megkerültük a Balatont (úgy 160 km körül), de mi még rátettünk odafelé egy Lepsény-Balatonföldvár szakaszt is (50 km), úgyhogy összességében csak megvolt a körbebalaton 2 napon belül.
Most pedig megint beleszerettünk a gyalogos túrázásba. Az egész amúgy év elején kezdődött, amikor belefáradva a karácsonyi eszem-iszomba, január elsején fogtuk magunkat és kimentünk futni 10 km-t terepre, a kedvenc fenyőerdőmbe. Aztán megint. És aztán két hete leesett az a sok hó, szombaton kisütött a nap és minden gyönyörű volt és menni kellett, mert a madarak csicseregtek és végre hó! És tényleg, minden gyönyörű volt. Picit olvadt, de még elviselhető volt, a levegő friss és tiszta. A kezdő szakaszon már elolvadt a hó nagyja, így inkább csak latyak volt, de aztán beérve az első fásabb, zárt szakaszra friss, szűz hú várt minket, csak úgy ropogott a lábunk alatt. Így haladtunk felfelé a dombokra, aztán már közelebb Pécelhez, mint Maglódhoz letekinthettünk az előttünk lévő lankákra, városra, a távolba - minden gyönyörű volt, havas, tiszta. Így kaptattunk tovább felfelé, majd elértük a kedvenc erdős részemet (fenyők), ahol komolyabb emelkedő után ér el az ember Pécel széléhez, a Trianoni emlékművekhez, ahonnan egy kicsit leereszkedtünk az újépítésű házak közé, ahonnan rákanyarodtunk a péceli erdő piros-fehér vonallal jelzett turistaútjára - ami járatlan volt. Aztán csak még járatlanabb lett, konkrétan térdig érő hóban mentünk emelkedőnek felfelé (és csúsztunk vissza), majd lefelé. Rajtunk kívül nem volt ott más, csak az állatok nézhettek minket búvóhelyeikről - legalábbis a lábnyomok árulkodtak előttünk járó szarvasokról, őzekről, nyulakról. Innen vezetett vissza az út dombok tetejére - de micsoda emelkedők árán! -, ami közel a Bajtemetéshez jött ki. Itt már erőnk híján megálltunk feltöltekezni és innen folytattuk az utat hazafelé a szántó mellett, rókanyomokat figyelve. Mi többször süllyedtünk térdig a hóban, róka koma ügyesebb (vagy vékonyabb) volt nálunk.
Múlt szombaton a kaland után alig vártuk az újabb túrát, így elindultunk ugyanarra, mint múlt héten, csak átvágva az első szántón, az Őzikés felé vettük az irányt, innen pedig felkaptattunk a régi szemétdomb melletti löszösöknél egészen a manduláson túlra. Az idő (elvileg) hidegebb volt, nem is olvadt, viszont gyönyörű napsütés kísért minket végig. Előző héthez képest is esett még hó, pénteken pedig ráadásul egész nap hullott, még ha lassan is, de magabiztosan, így ismét térdig, helyenként combig érő hóban haladtunk előre - de már vízálló bakancsokkal. A veszélyt főként az okozta, hogy a nagy hóréteg alatt nem lehetett tudni, merre van befagyott pocsolya, ami a súlyunk alatt beszakad alattunk - ahogy azt sem lehetett látni, milyen a kiterjedése, így sokszor az utolsó pillanatban ugrottunk csak le a fagyott vízről.
Egy meredek kaptató után az utunkat jobbra vettük, Mende felé. Erre sem járt előttünk senki a rókákat, nyulakat, szarvasféléket leszámítva, és itt megjelentek újabb vendégek, a vaddisznók is. Inenntől kezdve én attól féltem, mikor ront ránk egy csapat, emberi vérre éhes, megtermett vadkan - nem történt meg, persze.
Előttünk a táj, a vad dombok csodásan festettek! Mindenütt fehérség, míg a szem ellát, csupasz fák - leírhatatlan és képekkel sem megmutatható, milyen csodás a hóval fedett táj. Felmásztunk egy vadászlesbe, ahonnan jól látszottak az utak: a széles, letaposott közlekedő be az erdőbe, minden vad közös ösvénye, jobbra tekintve pedig a megannyi, a szántót át- és áthálózó gyorsforgalmi utak: nyulak, rókák, őzek közlekedése rajzolódott előttünk.
Innen folytattuk az utunkat, egészen a kedvenc kis síkságomig, ahol előttünk erdő a távolban, de egyébként egy hosszan belátható, egyenes, hatalmas sík tér, itt-ott fákkal, jobbra az Alsó Tápióval - és a vaddisznónyomokkal. Innen jöttek persze aztán az igazi kalandok, mert eddig ismertük a terepet, de aztán tovább mentünk olyan terepre, ahol még nem jártunk. Ez a dolog önmagában nem zavart volna, csakhogy a nagy hóban egyik útvonal sem látszott, semmi pont, ami alapján tájékozódni lehetett volna. Persze a kalandvágy erősebb volt, mintsem hogy itt visszaforduljunk. Úgyhogy mentünk emelkedőn fel, lejtőn le, végig szántón, amikor is a távolból már lehetett látni a mendei lovardát, lejjebb a 31-es főutat. Persze még ez sem volt elég. Innen még mindig a szántón elindultunk Sülysáp felé. Rátaláltunk egy rendes útra, jó darabig ezen haladtunk, hol könnyebb, hol nehezebb terepen, majd válaszút jött: menjünk-e le a vonat mellé és ott menjünk át Sülysápra (könnyű út), vagy tegyünk egy kis kitérőt és úgy érjünk be? Természetesen a természet szerelmeseiként az utóbbit választottuk, meg amúgy is, a térképen az a kis kitérő olyan rövidnek tűnt. Ez még mintegy 2 órányi gyaloglást jelentett. A félelem kezdett bennem növekedni, ugyanis az addig kitaposott és láthatóan járt utakat lecseréltük a tökéletesen érintetlen részekre, ahol még csak találgatni sem lehetett, hogy merre lehet az ösvény. Ráadásul elkezdett lassan szürkülni, de ha mindez nem lett volna elég, a hóban felfedeztem egy kutya lábnyomait. Gazda nem volt vele, az iránya megegyezett a miénkkel. Tudtam, hogy nem róka, mert nagyobb is volt a nyoma a kis vörösénél, ráaádsul a vöröske nem szakad be a hóba, a kutya nyomai mélyek voltak. Innentől kezdve én imádkoztam magamban, hogy nehogy összetalálkozzunk ezzel a kóbor ebbel, mert hiába sajnáltam, a kóbor kutyáktól kell tartani - főleg a semmi közepén. A végén hála Istennek vadkanokkal és kutyákkal sem találkoztunk, és rátaláltunk a kitaposott útra is, amit már a biciklizős alkalmainkról ismerek - így szerencsésen beértünk Sülysápra, ahonnan hazavonatozunk.
A két gyalogkakukk pedig felbuzdulva ezen nagy fába és kalandba vágja holnaptól a fejszéjét, ugyanis nekikezdünk az Országok Kék Kör Kék Túra szakaszának, a Nyugat-Keleti résznek. Ezekről mindig beszámolunk majd, és mutatunk képeket - egyébként ezt az Instagram oldalon is láthatjátok (magikalany).
Szóval most két hétvége alatt mindkét irányba mentünk 18 és 23 km-t és jól esett, küzdelmes, de gyönyörű volt! Már évek óta nem túráztunk egy igazit, holott mindketten szeretjük a természetet és az erőpróbákat is, de mindig volt annyi dolog, ami miatt nem tudtunk eljutni, és azt hiszem, másfél év elég volt, hogy besokalljunk. AZ egész szerelem kezdődött azzal, amikor még csak jártunk és eljártunk nagyokat sétálni, közben beszélgettünk, aztán a gyorsaság és a több kilométer kedvéért váltottunk biciklire - és végül mind a két szakon csináltunk egy-egy teljesítménytúrát is. Gyalog nekivágtunk az 50 km-es túrának itt mögöttünk, amit minden évben március 15-re szerveznek; utána biciklin háromnegyedik megkerültük a Balatont (úgy 160 km körül), de mi még rátettünk odafelé egy Lepsény-Balatonföldvár szakaszt is (50 km), úgyhogy összességében csak megvolt a körbebalaton 2 napon belül.
Most pedig megint beleszerettünk a gyalogos túrázásba. Az egész amúgy év elején kezdődött, amikor belefáradva a karácsonyi eszem-iszomba, január elsején fogtuk magunkat és kimentünk futni 10 km-t terepre, a kedvenc fenyőerdőmbe. Aztán megint. És aztán két hete leesett az a sok hó, szombaton kisütött a nap és minden gyönyörű volt és menni kellett, mert a madarak csicseregtek és végre hó! És tényleg, minden gyönyörű volt. Picit olvadt, de még elviselhető volt, a levegő friss és tiszta. A kezdő szakaszon már elolvadt a hó nagyja, így inkább csak latyak volt, de aztán beérve az első fásabb, zárt szakaszra friss, szűz hú várt minket, csak úgy ropogott a lábunk alatt. Így haladtunk felfelé a dombokra, aztán már közelebb Pécelhez, mint Maglódhoz letekinthettünk az előttünk lévő lankákra, városra, a távolba - minden gyönyörű volt, havas, tiszta. Így kaptattunk tovább felfelé, majd elértük a kedvenc erdős részemet (fenyők), ahol komolyabb emelkedő után ér el az ember Pécel széléhez, a Trianoni emlékművekhez, ahonnan egy kicsit leereszkedtünk az újépítésű házak közé, ahonnan rákanyarodtunk a péceli erdő piros-fehér vonallal jelzett turistaútjára - ami járatlan volt. Aztán csak még járatlanabb lett, konkrétan térdig érő hóban mentünk emelkedőnek felfelé (és csúsztunk vissza), majd lefelé. Rajtunk kívül nem volt ott más, csak az állatok nézhettek minket búvóhelyeikről - legalábbis a lábnyomok árulkodtak előttünk járó szarvasokról, őzekről, nyulakról. Innen vezetett vissza az út dombok tetejére - de micsoda emelkedők árán! -, ami közel a Bajtemetéshez jött ki. Itt már erőnk híján megálltunk feltöltekezni és innen folytattuk az utat hazafelé a szántó mellett, rókanyomokat figyelve. Mi többször süllyedtünk térdig a hóban, róka koma ügyesebb (vagy vékonyabb) volt nálunk.
Múlt szombaton a kaland után alig vártuk az újabb túrát, így elindultunk ugyanarra, mint múlt héten, csak átvágva az első szántón, az Őzikés felé vettük az irányt, innen pedig felkaptattunk a régi szemétdomb melletti löszösöknél egészen a manduláson túlra. Az idő (elvileg) hidegebb volt, nem is olvadt, viszont gyönyörű napsütés kísért minket végig. Előző héthez képest is esett még hó, pénteken pedig ráadásul egész nap hullott, még ha lassan is, de magabiztosan, így ismét térdig, helyenként combig érő hóban haladtunk előre - de már vízálló bakancsokkal. A veszélyt főként az okozta, hogy a nagy hóréteg alatt nem lehetett tudni, merre van befagyott pocsolya, ami a súlyunk alatt beszakad alattunk - ahogy azt sem lehetett látni, milyen a kiterjedése, így sokszor az utolsó pillanatban ugrottunk csak le a fagyott vízről.
Egy meredek kaptató után az utunkat jobbra vettük, Mende felé. Erre sem járt előttünk senki a rókákat, nyulakat, szarvasféléket leszámítva, és itt megjelentek újabb vendégek, a vaddisznók is. Inenntől kezdve én attól féltem, mikor ront ránk egy csapat, emberi vérre éhes, megtermett vadkan - nem történt meg, persze.
Előttünk a táj, a vad dombok csodásan festettek! Mindenütt fehérség, míg a szem ellát, csupasz fák - leírhatatlan és képekkel sem megmutatható, milyen csodás a hóval fedett táj. Felmásztunk egy vadászlesbe, ahonnan jól látszottak az utak: a széles, letaposott közlekedő be az erdőbe, minden vad közös ösvénye, jobbra tekintve pedig a megannyi, a szántót át- és áthálózó gyorsforgalmi utak: nyulak, rókák, őzek közlekedése rajzolódott előttünk.
 |
| A kedvenc helyem Mende közelében |
A két gyalogkakukk pedig felbuzdulva ezen nagy fába és kalandba vágja holnaptól a fejszéjét, ugyanis nekikezdünk az Országok Kék Kör Kék Túra szakaszának, a Nyugat-Keleti résznek. Ezekről mindig beszámolunk majd, és mutatunk képeket - egyébként ezt az Instagram oldalon is láthatjátok (magikalany).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése