Kéktúra, első szakasz, Piliscsaba-Hűvösvölgy

Be kell valljam, az, hogy egy-egy szakaszt megközelítsünk a Kéktúra mentén, néha sok logisztikát igényel. Mivel mi Pest megyében élünk, így először a hozzánk közeli, viszonylag könnyen megközelíthető szakaszokat teljesítjük, mert a távolabbi, hosszabb lélegzetvételű részeket inkább több nap alatt, igazi túrázással tesszük meg - így az utazással csak kétszer, oda, majd vissza kell foglalkozni.

Mivel a hétvégék végesek időben, így most, kezdetnek az egyik legkönnyebben menedzselhető szakaszt, a Piliscsaba-Hűvösvölgyet választottuk, hiszen ide a Nyugati Pályaudvarról könnyen elérhető vonat, ami mintegy 50 perc alatt el is visz minket a célhoz. A szakasz 22,4 km hosszú, dimbes-dombos, kis hegyes szakasz - igazán gyönyörű.

Az út a piliscsabai vasútállomástól indul, egy darabon az út mentén, majd a temető mellett vezet végig, onnan átvág a régi (de szerintem csodaszép) templomok mentén és rákanyarodik a határba, erdőbe kivezető útra. Talán ez a legcsúnyább része ennek a szakasznak, sajnos a legszegényebb házak mentén halad - aztán egy jobb kanyarral a sorompó után rátértünk az igazán kalandos szakaszra, ugyanis a havazások miatt, a beálló tavasz ellenére még bizony jócskán volt hó. Vagyis inkább latyak, félig még jeges olvadék, ami csúszott, locspocsolt és nem biztosított semmi tapadást, úgyhogy az út első negyede kivett annyit, mintha a felénél jártunk volna - de a látvány mindenért kárpótolt!

A latyakos út meredeken emelkedett felfelé, egészen sokáig, aztán kiértünk egy tisztásra, ahol kicsit feltöltöttük magunkat almával és joghurttal, innen mentünk tovább a már nem messze lévő Kis-szénás, és a kirándulás legmagasabb pontja, a Nagy-Szénás (550) felé, ahonnan lenyűgöző a panoráma!

A tisztás, ahol megpihenhetünk. 

Korhadva 

A kilátás a Kis-szénásról

Panoráma a Nagy-Szénásról 

Itt már Nagykovácsi terült el a lábunk alatt, így egy igencsak havas-jeges parton ereszkedtünk egy darabig, majd ritkás fenyőerdő vezetett ki a víkendházak mellé. A célunk a Muflon Itató volt, ahol be kellett szereznünk a pecsétet és amiről egészen végig azt gondoltuk, hogy muflonok fognak ott inni. Nos, helyettük mi ittunk, ugyanis kiderült, hogy ez egy hangulatos kis csehó. Egy forralt bor és sör után, kissé feltöltekezve energiával, nekivágtunk a fennmaradó kb. 10-11 km-nek. Ez a szakasz már a Budai-hegységben húzódott, egy magaslati pontról pedig mindent láttunk, ami számít.

Kilátás Budára 

Tavasz van! 

A tavasz hírnökei

A kilátás csodálása után egy meredek, sziklás ösvényen, a fák között vezet le a hegyről az út a Remete-barlang felé, ahová mi most nem tettünk kitérőt, hanem minden bátorságunkat összeszedve átkeltünk az olvadéktól kissé megduzzadt, gyors folyású patakon. Innen még úgy 1 km-t kell az erdőben haladni, majd az út kivezetek a házak mellé, egészen sokáig ezek mellett visz, egészen a máriaremetei Kisboldogasszony-templomhoz, onnan pedig nem sokára elkanyarodunk balra, az utolsó erdős ösvényre, mielőtt megérkezünk a hűvösvölgyi kisvasúthoz, a pecséthez.

Folyt. köv. a második szakasszal!

Túrák

Az elmúlt két hétben bár hideg volt, de már annyira hívogató volt a napsütés és sok a bezártság az elmúlt tél után, hogy muszáj volt kimennünk az utolsó igazi télies, hófödte tájra. Hálás vagyok, hogy nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy csodás helyeken lehessünk, hiszen nagyjából 5 percnyi séta (vagy futás) elég ahhoz, hogy a Péceli dombokon találjuk magunkat, innentől pedig csak a lábunk szabhatja meg, hogy hány kilométert bírunk akár Pécel, Isaszeg, Gödöllő, akár Mende, Sülysáp felé.

Szóval most két hétvége alatt mindkét irányba mentünk 18 és 23 km-t és jól esett, küzdelmes, de gyönyörű volt! Már évek óta nem túráztunk egy igazit, holott mindketten szeretjük a természetet és az erőpróbákat is, de mindig volt annyi dolog, ami miatt nem tudtunk eljutni, és azt hiszem, másfél év elég volt, hogy besokalljunk. AZ egész szerelem kezdődött azzal, amikor még csak jártunk és eljártunk nagyokat sétálni, közben beszélgettünk, aztán a gyorsaság és a több kilométer kedvéért váltottunk biciklire - és végül mind a két szakon csináltunk egy-egy teljesítménytúrát is. Gyalog nekivágtunk az 50 km-es túrának itt mögöttünk, amit minden évben március 15-re szerveznek; utána biciklin háromnegyedik megkerültük a Balatont (úgy 160 km körül), de mi még rátettünk odafelé egy Lepsény-Balatonföldvár szakaszt is (50 km), úgyhogy összességében csak megvolt a körbebalaton 2 napon belül.

Most pedig megint beleszerettünk a gyalogos túrázásba. Az egész amúgy év elején kezdődött, amikor belefáradva a karácsonyi eszem-iszomba, január elsején fogtuk magunkat és kimentünk futni 10 km-t terepre, a kedvenc fenyőerdőmbe. Aztán megint. És aztán két hete leesett az a sok hó, szombaton kisütött a nap és minden gyönyörű volt és menni kellett, mert a madarak csicseregtek és végre hó! És tényleg, minden gyönyörű volt. Picit olvadt, de még elviselhető volt, a levegő friss és tiszta. A kezdő szakaszon már elolvadt a hó nagyja, így inkább csak latyak volt, de aztán beérve az első fásabb, zárt szakaszra friss, szűz hú várt minket, csak úgy ropogott a lábunk alatt. Így haladtunk felfelé a dombokra, aztán már közelebb Pécelhez, mint Maglódhoz letekinthettünk az előttünk lévő lankákra, városra, a távolba - minden gyönyörű volt, havas, tiszta. Így kaptattunk tovább felfelé, majd elértük a kedvenc erdős részemet (fenyők), ahol komolyabb emelkedő után ér el az ember Pécel széléhez, a Trianoni emlékművekhez, ahonnan egy kicsit leereszkedtünk az újépítésű házak közé, ahonnan rákanyarodtunk a péceli erdő piros-fehér vonallal jelzett turistaútjára - ami járatlan volt. Aztán csak még járatlanabb lett, konkrétan térdig érő hóban mentünk emelkedőnek felfelé (és csúsztunk vissza), majd lefelé. Rajtunk kívül nem volt ott más, csak az állatok nézhettek minket búvóhelyeikről - legalábbis a lábnyomok árulkodtak előttünk járó szarvasokról, őzekről, nyulakról. Innen vezetett vissza az út dombok tetejére - de micsoda emelkedők árán! -, ami közel a Bajtemetéshez jött ki. Itt már erőnk híján megálltunk feltöltekezni és innen folytattuk az utat hazafelé a szántó mellett, rókanyomokat figyelve. Mi többször süllyedtünk térdig a hóban, róka koma ügyesebb (vagy vékonyabb) volt nálunk.

Múlt szombaton a kaland után alig vártuk az újabb túrát, így elindultunk ugyanarra, mint múlt héten, csak átvágva az első szántón, az Őzikés felé vettük az irányt, innen pedig felkaptattunk a régi szemétdomb melletti löszösöknél egészen a manduláson túlra. Az idő (elvileg) hidegebb volt, nem is olvadt, viszont gyönyörű napsütés kísért minket végig. Előző héthez képest is esett még hó, pénteken pedig ráadásul egész nap hullott, még ha lassan is, de magabiztosan, így ismét térdig, helyenként combig érő hóban haladtunk előre - de már vízálló bakancsokkal. A veszélyt főként az okozta, hogy a nagy hóréteg alatt nem lehetett tudni, merre van befagyott pocsolya, ami a súlyunk alatt beszakad alattunk - ahogy azt sem lehetett látni, milyen a kiterjedése, így sokszor az utolsó pillanatban ugrottunk csak le a fagyott vízről.

Egy meredek kaptató után az utunkat jobbra vettük, Mende felé. Erre sem járt előttünk senki a rókákat, nyulakat, szarvasféléket leszámítva, és itt megjelentek újabb vendégek, a vaddisznók is. Inenntől kezdve én attól féltem, mikor ront ránk egy csapat, emberi vérre éhes, megtermett vadkan - nem történt meg, persze.

Előttünk a táj, a vad dombok csodásan festettek! Mindenütt fehérség, míg a szem ellát, csupasz fák - leírhatatlan és képekkel sem megmutatható, milyen csodás a hóval fedett táj. Felmásztunk egy vadászlesbe, ahonnan jól látszottak az utak: a széles, letaposott közlekedő be az erdőbe, minden vad közös ösvénye, jobbra tekintve pedig a megannyi, a szántót át- és áthálózó gyorsforgalmi utak: nyulak, rókák, őzek közlekedése rajzolódott előttünk.

 Innen folytattuk az utunkat, egészen a kedvenc kis síkságomig, ahol előttünk erdő a távolban, de egyébként egy hosszan belátható, egyenes, hatalmas sík tér, itt-ott fákkal, jobbra az Alsó Tápióval - és a vaddisznónyomokkal. Innen jöttek persze aztán az igazi kalandok, mert eddig ismertük a terepet, de aztán tovább mentünk olyan terepre, ahol még nem jártunk. Ez a dolog önmagában nem zavart volna, csakhogy a nagy hóban egyik útvonal sem látszott, semmi pont, ami alapján tájékozódni lehetett volna. Persze a kalandvágy erősebb volt, mintsem hogy itt visszaforduljunk. Úgyhogy mentünk emelkedőn fel, lejtőn le, végig szántón, amikor is a távolból már lehetett látni a mendei lovardát, lejjebb a 31-es főutat. Persze még ez sem volt elég. Innen még mindig a szántón elindultunk Sülysáp felé. Rátaláltunk egy rendes útra, jó darabig ezen haladtunk, hol könnyebb, hol nehezebb terepen, majd válaszút jött: menjünk-e le a vonat mellé és ott menjünk át Sülysápra (könnyű út), vagy tegyünk egy kis kitérőt és úgy érjünk be? Természetesen a természet szerelmeseiként az utóbbit választottuk, meg amúgy is, a térképen az a kis kitérő olyan rövidnek tűnt. Ez még mintegy 2 órányi gyaloglást jelentett. A félelem kezdett bennem növekedni, ugyanis az addig kitaposott és láthatóan járt utakat lecseréltük a tökéletesen érintetlen részekre, ahol még csak találgatni sem lehetett, hogy merre lehet az ösvény. Ráadásul elkezdett lassan szürkülni, de ha mindez nem lett volna elég, a hóban felfedeztem egy kutya lábnyomait. Gazda nem volt vele, az iránya megegyezett a miénkkel. Tudtam, hogy nem róka, mert nagyobb is volt a nyoma a kis vörösénél, ráaádsul a vöröske nem szakad be a hóba, a kutya nyomai mélyek voltak. Innentől kezdve én imádkoztam magamban, hogy nehogy összetalálkozzunk ezzel a kóbor ebbel, mert hiába sajnáltam, a kóbor kutyáktól kell tartani - főleg a semmi közepén. A végén hála Istennek vadkanokkal és kutyákkal sem találkoztunk, és rátaláltunk a kitaposott útra is, amit már a biciklizős alkalmainkról ismerek - így szerencsésen beértünk Sülysápra, ahonnan hazavonatozunk.

A kedvenc helyem Mende közelében

A két gyalogkakukk pedig felbuzdulva ezen nagy fába és kalandba vágja holnaptól a fejszéjét, ugyanis nekikezdünk az Országok Kék Kör Kék Túra szakaszának, a Nyugat-Keleti résznek. Ezekről mindig beszámolunk majd, és mutatunk képeket - egyébként ezt az Instagram oldalon is láthatjátok (magikalany).

Prága, te csodás! - 1. nap

Karácsony előtt pihenni vágytunk, de nem akartunk túl messzire menni, ezért úgy gondoltuk, felfedezzük Bohémia fővárosát, Prágát! Az utat vonattal tettük meg: úgy gondoltuk (és beigazolódott), hogy ennek az ára a legmegfelelőbb nekünk, kényelmesebb is, mint a busz, és csodálatos tájakon vezet az utunk. Nem csalódtunk!

Kora hajnali vonattal indultunk, mert bár a felkelés így fájdalmas volt, azonban kárpótolt minket az, hogy délután kettőkor már bejelentkezve, lepakolva vágtunk neki a város forgatagának. Az odavezető út valóban csodás volt! A magyarországi és szlovákiai részeken ugyan még vagy sötét vagy alkonyat volt, de hamarosan felkelt a nap, átérve Csehországba pedig - pontosabban Brnotól - maga a téli csodaország várt minket! Hófödte, mesés tájak váltották egymást, fenyvesek és vadul zubogó folyó, nagy hegyek, csodás tisztások! Az ámulattól odafele nem, de visszafele már kameráztunk, majd az utolsó napi beszámolóba beteszem a videót is.

Útban a cél felé

Prága már akkor elbűvölt, amikor még épp csak besiklott a vonatunk a végállomására. Engem mindig annyira elszomorít, amikor a Keleti pályaudvar koszosságát, szemetét látom - és mivel minden nap így utazom be a munkába, elég sokat kell látnom. Itt a vágányok mellett és között is tisztaság volt, a pályaudvar rendezett, áttekinthető, jó illatú volt. Amikor leértünk az aluljáró részébe, egészen elbűvölt, hogy a csehek pályaudvara, várója leginkább egy reptéri transzferre emlékeztet. Tisztaság, csillogó kirakatok, büfék, amiktől mégsem lesz minden ruhám ételbűzös; egyértelmű kiírások angolul.

A meglepetésem és csodálatom a csehek tisztaságát és rendezettségét illetően csak fokozódott az ottlétünk során. A pályaudvarról gyalogosan, a Googlemaps segítségével elindultunk a belvárosi szállodánk irányába. Itt egy kicsit elkeveredtünk - bevallom, ez miattam történt... -, de végül megtaláltuk a Hotel Salvador nevezetű szállásunkat, ami valóban a város szívében található, és ahonnan minden fontosabb látnivalót a Morva innenső partján, lábbusszal 5-10 percen belül elérünk.

Hála annak, hogy elveszejtettem magunkat, legalább felfedeztük a legcsodásabb játékboltot, amiben valaha is jártunk, a Hamleyst. Ez egy kétszintes, óriási játékbirodalom, ahol sok játékot ki lehet próbálni, ki van alakítva a kicsiknek körhinta, óriási csúszda, Lego-medencék, és természetesen minden éppen menő játék megtalálható. Egyedül a társasjáték felhozataluk volt számomra gyenge, én úgy éreztem, hogy még egy Auchanhoz képest is rosszabb a mennyiség, sokféleség.

A megérkezésünk napján igazából leginkább csak feltérképeztük a helyet (éttermeket, kávézókat kerestünk), igyekeztünk betájolni magunkat. Nem nagyon tudtuk, mi micsoda, az a további három nap feladata volt. Viszonylag nagy területet jártunk be így is. A levegő friss volt. Elsőre a közlekedés engem meglepett, és egyszerre tetszett, riasztott is. A belvárosban leginkább csak metró- és villamosközlekedés van, buszt talán egyszer láttam, és az autók is nagyon korlátozva vannak. Ez a része rendkívül tetszett, mert így Prága egy nyugodt, csendes, tiszta és áttekinthető nagyváros tudott maradni, ellentétben a zajos, piszkos Budapesttel (egyébként nagyon szeretem fővárosunkat, csak éppen látom a hibáit, hiányosságait is.) Jelzőlámpák alig vannak, az úttest és a járda egy szinten vannak, nem megemelve, mint itthon - a riadtságom (amit egyébként egy nap alatt leküzdöttem) is innen fakadt: mivel nincsenek lámpák, és nincs mindenhol felfestve gyalogátkelő sem, így bátor módjára neki kell indulni, és átmenni a másik oldalra. Elsőre ez ijesztőnek hatott (főleg olyan szakaszon, ahol villamos és annak a nyomában autó is jöhetett mindkét oldalról), de a vezetők annyira figyelnek a gyalogosokra, hogy az átkelési szándék legkisebb jelére is megállnak: nem csak lassítanak és integetnek, hanem megállnak.

Az utcák valóban tiszták. Annak ellenére, hogy legalább annyi turista megfordul ott is, mint itthon, mégsincs szemét az utcán, a kukák nincsenek dugig. Nyáron volt egy borzalmas élményünk: 9-10 óra között a Deák térről indultunk augusztus 20-án a Várba a vásárra. Nem hittem a szememnek: szó szerint bokáig gázoltunk a szemétben a főváros legforgalmasabb csomópontján. Nem hiszek a kifogásokban, egyszerűen tűrhetetlennek tartom, hogy engedjük, hogy ez a koszos kép terjedjen el rólunk. Az utcák, ahogy a lenti képen is látjátok, rendezettek és ízlésesek. A járdák fekete-fehér kockakövekből vannak kirakva, az autóutak is, csak nagyobbakból. A kreativitás itt persze nem állt meg: a járdák nem egyszerűen ki vannak rakva a kövekkel, de kis alakzatok, formák is vannak beépítve - mindenhová. Esztétikus, szép látvány. A házak renováltak, folyamatosan megy az állagmegőrzés, mind a bel- és külvárosban.

És még egyet engedjetek meg - az állatpiszok. Itthon úgy kell kerülgetni, hogy átérj egy szakaszon tiszta lábbal. Ott nem. Annak ellenére, hogy több kutyás van és a csehek láthatóan nagyon szeretik az állatokat, mert nagyon sok kávézóba, étterembe, szállodába beengedik a kutyusokat is, mégsem kell piszokban járni, mindössze azért, mert fejlettebb az állattartási kultúrájuk. Érdekes, de ott képesek felszedni a piszkot utánuk mind az utcán, mind pedig a futtatókban, fás területeken. A városvezetés is támogatja a kutyásokat, mert legalább harminc méterenként ki van téve kuka, feltöltött zacskókkal. Szóval, lenne mit tanulnunk.

A Lőportorony

Mivel az első nap még valójában nem ismertük sem a környékünket, sem éttermeket, így amikor megéheztünk, egyszerűen betértünk egy olasz ételeket kínáló étterembe. A stílusa kintről tetszett, az étlap kínálata és ára is elfogadható volt, ezért döntöttünk emellett. Végül a rendelés sem volt rossz, de a kiszolgálás csak 10/5-öt érdemel. Másnap már sokkal tapasztaltabbak voltunk!

Ha folyamatosan követnéd kalandozásainkat, nézd az Instagramot.

Nem tűntünk el!

Bár úgy tűnhet, de nem, nem tűntünk el. Egyszerűen csak az élet olyannyira sűrű lett nemhogy blogolni, de kirándulni sem nagyon volt időnk az elmúlt egy évben. Mit csináltunk? A jó hír az, hogy a közös életünkre koncentráltunk, a két gyalogkakukk örökre összekötötte az életét, így innentől kezdve már tudunk együtt világot látni és ezekről itt beszámolni.

Ne menjetek sehova! ;-)

Egy kis motiváció

Legalábbis engem motivált. Ez a férfi egy év alatt (2007 őszétől 2008 őszéig) mintegy 4500 kilométert gyalogolt - keresztülszelte lábakon Kínát, közben pedig fényképezte magát, a változásokat. A szépsége az az egésznek - azon túl, hogy micsoda teljesítményt nyújtott -, hogy az arcán nem csak a fizikai, hanem a lelkében végbement változások is mennyire látszódnak. Érdemes végignézni a videót, ha IDE KATTINTOTOK.

Bármi lehetséges, ha akarjuk. Még ezt a videót érdemes megnézni.

Bemutatkozunk

A fotó tavaly augusztusban Lillafüreden, túra közben, a Garadna patak környékén készült.

A két gyalogkakukk mi vagyunk, ketten egy pár, együtt négy láb - olykor négy kerék. Már-már megszállottan szeretjük járni az országot gyalog vagy biciklivel, felfedezni a környéket, kis hazánk gyönyörű természeti adottságait, és rácsodálkozni, hogy "Nahát, mi itt élünk?"

Másfelől a természetjárásban van valami csodálatos mindamellett, hogy közben felfedezzük, mennyi nagyszerű hely van idehaza, nem kell külföldre menni a szépségért, természeti kincsekért. A túrák alkalmával van időnk magunkra, egymásra, kikapcsolódunk, feltöltődünk, sportolunk, edzünk, gyógyulunk és jobban megismerjük magunkat, ezért megismerjük egymást.

Az elmúlt másfél évben rengeteg kalandon vagyunk túl, megtettünk mérföldköveket is, ezért a napokban úgy döntöttünk, hogy ezt lejegyezzük. Ha másért nem, hát magunknak. Leírjuk az eddigi kalandjainkat, aztán a céljainkat és a jelenlegi utakat. Ha más is olvassa és ezért kedvet kap a túrázáshoz, akkor annak nagyon fogunk örülni. Harmadrészről saját magunknak motivációként is szolgál majd ez a blog, hogy ha néha nehezen vesszük rá magunkat arra, hogy elinduljunk, akkor a szemünk előtt lebeghessen, mennyi mindenen vagyunk már túl.

A blog személyes lesz, élménydús és reményeink szerint szerethető.

Gyaloglásra, bicajozásra fel, Gyalogkakukkok!